Luang Prabang
Luang Prabang városa Laosz északi részén, 425 km-re fekszik Vientiántól, a fővárostól. 26.000 lakója van, így az ország negyedik legnagyobb városa, emellett Louang Prabang tartomány székhelye is. A város neve helyesen valójában Luang Pha Bang. (Luang Prabang a francia gyarmatosítók nyelvújítása.) Luang a szokásos "királyi" jelző a varos előtt, Pha Bang egy Buddha szobor volt, amit Visounarat király kapott a khmer monarchiától 1512-ben. A város 1000 eves történelme alatt látott már szebb időket is, 1353-ban az első laoszi királyság fővárosa volt. Az udvar 200 évvel később Vientiane-be költözött, de Luang Prabang megmaradt a monarchia hatalmának fő forrása. A város többször volt Laosz fővárosa. 1975-ig itt lakott a királyi család is, volt a kormányülések székhelye is. A francia gyarmatosítók is szerettek a várost, sokan kerestek itt menedéket olyanok, akik valamiért szerettek volna Párizstól minél messzebb kerülni.
A világtörténelem viharait és a kommunizmus legkeményebb éveit is átvészelő várost 1995-ben az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította, mint"Délkelet-Ázsia legérintetlenebb városát".
Legutóbbi statisztikák szerint a világ 10 leglátogatottabb városa közt van. A rangos angol Wanderlust utazási magazin szavazásán két egymást követő évben is (2007 és 2008) Luang Prabang kapta a legkellemesebb város címet, maga mögé utasítva többek között a spanyol Cordobát, Sydney-t vagy New York-ot. A buddhista templomok barátságos és méltóságteljes hangulata teszi ezt a várost különlegessé. Néhány évvel ezelőtt az egész városban mindössze két mini busz volt, egy internet kávézó és az emberek javarészt kerékpárral közlekedtek. Mára ez a kép jelentősen megváltozott, és nemigen tudnánk olyasmit kérni, amire azt mondanák nincs. Persze azért még el kell nézni, ha néhány órára nincs áram, vagy víz. Nincs rohanás, nincs stressz, az emberek mosolyognak egymásra, akár ismeretlenül is. Ha valaki dolgozik, jól is kereshet, de itt más az értékrend mint Európában. Az adók nem magasak és a közszolgálati díjak sem, a város tiszta, nincsenek kéregetők, hajléktalanok.
A történelmi óváros, és a megmaradt 32 templom többsége egy keskeny, a Mekong és a Khan folyó által határolt félszigeten található. A Phu Si domb oldalában több wat is található, a tetejéről pedig pazar kilátás nyílik a városra. A ma is működő templomok között 20-as 30-as évekbeli francia gyarmatosítói villák és klasszikus laoszi oszlopos házak bújnak meg, pálmafákkal övezve. A városban megfigyelhető az ősi, klasszikus laoszi várostervezés. Régebben a városok apró falvak (ban) közösségéből álltak, központjukban egy-egy wat-tal. A falvak csak háború vagy éhínség esetén egyesültek és léptek fel városként. A különböző városrészek a mai napig az eredeti faluneveket viselik, és az utcatáblákon is ezek állnak. A helyiek nagy része a mai napig e falvak lakójaként azonosítja magát, nem Luang Prabang város polgáraként.
A város csodálatos fekvése mellett azért is megkapó, mert lehetőséget ad arra, hogy világok, korok, hangulatok között utazzunk a saját lábunkon. Ha valamelyik wat udvaráról meglessük a szerzetesek esti imáját, a kántáló énektől egészen spirituális hangulatba kerülhetünk. A templomból kilépve aztán a laoszi valóság fogad, az utcán elő családok, zajos, vidám össznépi vacsorák, utcai ételárusok, gyümölcsös standok, kutyák, macskák, kakasok képe. A főutcán, ami viszont a nyugati világ megtestesítője, amolyan bangkoki Khao San piciben. Guest house, étterem, utazási iroda, mosoda, Internet café, masszázs-szalon, bárok…minden megtalálható, mi egy utazó óhaja-sóhaja.
A francia gyarmatosítók nem törődtek túl sokat Laosszal, amely felszíne miatt alkalmatlan nagyléptékű növénytermesztésre, folyója, a Mekong nem hajózható egész évben, és nincs nemes féme. Luang Prabang viszont valamiért az ő szívüknek is kedves volt. A francia Martha Bassane, aki orvosfeleségként élt itt, 1909-ben így ír naplójában: "Oh! A tétlenség mily csodálatos paradicsomát védi ez az ország a haladás és ambíció ellen, amire nincsen szüksége! Vajon megmarad-e Luang Prabang a tudományok, pénz és gyors profit századában az utolsó álmodozók, szeretők és trubadúrok menedékének?"
Történelme
A város neve 698-ban Muang Sua volt. Ekkor egy tai herceg, Khun Lo elfoglalta, kihasználva, hogy a Nan-chao Birodalom máshol harcolt. Khun Lo apja, Khun Borom a laosziak és más rokon népek szerint a világ alapítója. A herceg dinasztiát alapított, melynek 15 uralkodója volt Muang Sua vezetője.
1707-ben Lan Szang királyság három részre szakadt és Luang Prabang az azonos nevű királyság központjává vált. 1778-ban Vientián királysággal együtt sziámi függésbe került, 1883-ban pedig Sziám el is foglalta. 1893-ban, amikor Franciaország védnöksége alá került egész Laosz területe, akkor a franciák Luang Prabangot ismerték el királyi fővárosnak.
1949-ben a függetlenség elnyerésekor Sisavang Vong, Luang Prabang uralkodója vált Laosz királyává, 1975-ig itt tartották a kormányüléseket, és itt lakott a királyi család is.
Látnivalók: Kuang Si vízesés , Phu Si, Királyi Palota (Haw Kham), Wat Aham, Wat Mai Suwannaphumaham, Wat Manorom, Wat That Luang, Wat Wisunara, Wat Xieng Muan, Wat Xieng Thong.
A paradicsomban a város leghíresebb és állítólag legszebb wat-ja Xieng Thong. A templom nagy része 1560-ban épült. Az 1880-as években kínai seregek fosztogatták végig a várost, a templomokat. A Xieng Thonghoz azonban nem nyúltak, mert a horda vezetője itt tanult szerzetesnek. A kapu előtt áll az elefántoszlop. Pontosabban két oszlop ez; mintegy embermagasságúak, és három vízszintes gerenda köti össze őket. Eredetileg négy ilyen oszlop volt a városban; három még ma is áll. Itt azt mondják, hogy a király elefántjai e mellé állva hallgatták végig újév napján a nekik szóló prédikációt.
A kapun belépve a hatalmas, kövezett udvarban, több mint húsz építmény áll látszólag szabálytalanul, mégis harmonikus egészet alkotva. A főépület a szentély. Megérdemli a "királyi" jelzőt! Teteje bonyolult, olyan, mintha a hármas tetőkből (tehát hat tetősíkból) három egyre kisebbet raktak volna egymás tetejébe. Falait porcelán és üvegtükör mozaik borítja. Alighanem a hátulsó homlokzat a leggazdagabb; a fát ábrázolja, mely alatt Buddha "megvilágosodott". Ez az ásvattha- vagy pippala-fa, utóbb bódhi-fának nevezték. A szentély mellett áll a Vörös Szentély. Benne Buddha fekvő bronzszobra. Az alsó (meghaló, a nirvána állapotában nyugvó) testtartás egyike a "kanonizált" pózoknak. Ez a szobor nemcsak szép, de kora miatt is kivételes értékű: igen régies betűkkel készült felirata szerint 1569-ben készíttette Szajaszettathirat király. Története a későbbi korokban elég kalandos. A franciák 1931-ben elszállították a párizsi gyarmati kiállításra. 1949-ben Vientiánban, a királyi pagoda múzeumban, helyezték el és csak három év múlva került vissza eredeti helyére a "világot járt" alkotás.
Egy másik épület, az álló Buddha-pagoda, eredetileg könyvtár volt; ajtaján kívül csak apró szellőzőnyílása van. A dobot itt kivételesen nem toronyban őrzik, hanem egy oszlopokon álló tető alatt. Faragása és festése, lakkozása, aranyozása: mestermunka. A dob egyetlen fatörzsből vájt, méteres átmérőjű henger. Membránja bivalybőr. A bőr gombos fejű, másfél-két araszú hosszú faszögekkel van fölfeszítve. Ezek a dobok hengerpalástjának belső oldalán, mint kusza nyársak meredeznek, - de csak akkor láthatók, ha a dob megsérül. Oldalain fekete-fehér-ezüst színben különböző történetek vannak Buddha életéből.
A Wat Xieng Thonggal "vis a vis" helyezkedik el a király szekerének csarnoka. Homlokzata rendkívül szép. Vastagon aranyozott domborművein balra lent, az egyszerű nép hétköznapi életéből látunk jeleneteket, jobbra a királyi udvar életét. A homlokzat felső részét pedig a Rámájánából való jelenetek töltik ki. Bent a csarnokban láthatjuk a király halottszállító szekerét. l959-ben, amikor meghalt a király, a fia keresett egy ácsot, illetve asztalost, hogy elkészítse a szekeret a koporsó számára. Középen látható az urna, nyolc ló húzta ezt a szekeret a templomtól a stadionig, ahol elégették a holttestet. Utána visszahozták ide a szekeret és az urnát, megépítették a szekérnek ezt az új épületet. 1961-es ez az épület. A másik urna az édesanyjáé, a szekér elején pedig a testvérének az urnája van.
A jobbról emelkedő épület nem templom - homlokzatán egyetlen kétszárnyú ajtó nyílik, de a fatáblákból álló homlokfal egy része nagy magasságig nyitható. Leginkább garázsajtóra emlékeztet, nem véletlenül! Benne őrzik ugyanis azt a mintegy két emelet magas, vízikígyókkal (nága vagy nák) ékesített kocsit, amelyet a királyok temetési szertartásán a hamvak szállítására használtak. A kocsin álló, embermagasságú nagy urna - tulajdonképpen "that" ez is - fölé díszes sátortetőt emeltek, melyet négy karcsú oszlop támaszt alá. A hatalmas sárkánykígyókkal díszített alsó rész - maga a kocsitest - lényegében hajó alakú.
A hajó már az egyiptomi fáraók sírjaiban is ott volt; a vikingek hajóban temették el királyaikat, a rómaiak halottainak lelkét az alvilági révész szállította át a holtak folyóján. A valaha volt laoszi királyok hajó alakú kocsiján tehát, nincs mit csodálkozni. Meglepő inkább az ősi szokás fennmaradása; az archaikus hangulatból csak keveset vont le, hogy a hajótest alatt a kocsin "hernyótalpú". terepjáróautó-gumikkal felszerelt kerekek vannak.
A könyvtár épülete ciklámenszínű falaival ezerféle színben csillog a napfényben. Színes üvegmozaikkal díszített képein láthatunk, vadregényes tájat, embereket, állatokat, pálmafákat, mindezt fantasztikus kivitelezésben. A képekhez a színes üveget Japánból hozatták! Végtelenül kedves, naiv báj van az alakok ábrázolásmódjában. Gyerekrajzokhoz, vagy naiv festők műveihez hasonlít. A lila színben tündöklő csillogó-villogó elefánt, épp úgy elragadó, mint a tarkaruhás emberek, vagy a zöld pálmafák. Különálló alakoknak is felfoghatjuk, de egyetlen képként is, s egy kis képzelőerővel összefüggő történetet is keríthetünk köré. Wat Xieng Thong oldalán látható egy hatalmas elefántfej, melynek ormányából folyik ki a szenteltvíz a rituális Buddha-mosdatáskor. A mosdatás bent történik a templomban egy készített szerkezettel. Egy hosszú vályúszerű mélyedés, melyben víz folyik. A végén általában díszes sárkányfej van. A mosdatás után a víz kifolyik az elefántfejbe, és ormányán keresztül ki a szabadba. A szenteltvízből bárki vihet haza, állítólag szerencsét hoz a háznak. A Buddha-mosdatás nagyon fontos szertartás és kb. a mi húsvétunk idejére esik. Ez az egyik itteni újév ünnepe. Nemcsak a szobrokat mosdatják meg vízzel, hanem az emberek is meglocsolják egymást. A király,- amikor még volt király - a szerzetesek, az egyszerű nép, valamennyien részt vesznek a locsolkodásban. Hasonlít a mi húsvéti locsolkodásunkhoz. Természetesen azért itt a szakrális rész nagyobb hangsúlyt kap. Buddháké az elsőbbség, a többi már csak szórakozás.
A Wat Saen pagodát azért nevezik, így mert a király talált a folyóparton egy aranyrögöt, ezt eladta, s a pénzből építtette fel ezt a pagodát. Ennek a templomnak is két versenyhajója van. Az evezősök nem szerzetesek, hanem környékbeliek, és ha díjat nyernek a versenyen, a díjat felajánlják a templom számára.
A Wat Maj építését 1796-ban kezdték el, de többször félbeszakadt. Bármilyen hihetetlennek tűnik a mai szemlélő számára, homlokfalának a páratlan szépségű aranyfüsttel borított domborműveit, amelyen a város legszebb pagodái is megjelennek csak 1967-1968-ban készítették.
Egy ideig a Wat Majban őrizték a Prabangot, a laosziak legbecsesebb nemzeti ereklyéjét, az arany Buddha-szobrot. A kecses szobornak most csak a másolata van a városban. Az eredetit a fővárosban, egy kincstárban őrzik.
A Királyi Palota. - Laoszban a 2. világháborúig királyság volt, és itt volt a királyi család egyik rezidenciája. A méretes, ám egyszerű épület a folyó partjára épült, hogy a látogatóba érkezők hajójukról egyenesen a palotába vezető lépcsőre léphessenek.
Sokáig a királyi palotában őrizték a híres Arany Buddhát is. A laosziak legbecsesebb nemzeti ereklyéje, itteni nevén Pra Bang. Egy ideig a Wat Majban őrizték, de a kecses szobornak most csak a másolata van a városban, egy másik pagodában. Az eredetit a fővárosban, egy kincstárban őrzik. Maga a szobor 83 cm magas, 43,4 kg, anyaga: arany (felülete is aranyozott), vas, ezüst, réz ón és drágakövek. A leírások szerint vas is került az ötvözetbe - nyilván mágikus céllal, hogy "erejét" növelje. Buddhát álló helyzetben ábrázolja úgy, hogy két kezét kifelé fordított tenyérrel könyökmagasságba emeli; ez a klasszikus "abhaja mudra" (félelemelhárító kéztartás), egy a buddhista ikonográfiában szentesített tartás: a "béke", a "háborgó tenger lecsendesítése". (Más források szerint a "családi perpatvar csitítása" a kellő kifejezés rá; de hiszen lehet, hogy a tengert néha eredményesebb vállalkozás nyugalomra bírni, mint a felindult kedélyeket.) A szobor olyan régi, hogy eredete homályba vész. A hagyomány szerint a Himalája lábánál élő szerzetesek készítették. Más források szerint 874-ben öntötte egy Csulanangathéra nevű pap Ceylonban Innen, - ahol mindig nagy becsben tartották, - 1056-ban Kambodzsába induló küldöttség vitte el a kambodzsai király számára, aki Buddha, ezen híres szobrát kérte, hogy a buddhista hitet segítsen erősíteni. A szoborról azt tartja a hagyomány, hogy benne egy buddhista szent öt csontocskája rejtőzik, és ez az ereklye adja mágikus erejét, amely békét, gazdagságot, boldogságot biztosít a népnek. Fa Ngum, - a birodalmat egybekovácsoló lao uralkodó, - 1358-ban szerezte meg a szobrot. Bár ő maga Szieng Dongban (ma Luang Prabang) székelt, a szobrot - külön az e célra emelt pagodában Vien Csanban (Vien Kham, ma Vientián) őriztette. Innen majd csak 1489-ben került a királyi székhelyre, amelynek neve két évvel később már: Luang Prabang. Fa Ngum pályafutása maga is regénybe illő (szül. 1316, meghalt: 1373; uralkodott 1353-71). A történeti kútfők huszonegy királyt emlegetnek az ő trónra kerülése előtti időből, de a hat évszázadból, amit uralkodásuk átfog, csak nevük maradt fenn. Utánuk idegen hódítók, katonái taposták Laosz földjét és Fa Ngum rázta le az igájukat, messzire visszaszorítva őket. Fa Ngum herceg harminchárom foggal jött a világra (mint a magyar ősi hitvilág táltosa, aki "fölös csonttal" születik!) és az udvari csillagjósok ezt nagyon rossz jelnek tartották. Apját száműzték, és az ifjú csatlakozott hozzá. Tutajon utaztak a Mekong vizén. Egy zúgónál öreg és bölcs szerzetesre akadtak, aki hét éven át, oktatta a herceget, és ezután bevezette a khmer király udvarába, aki annyira megkedvelte az ifjút, hogy saját fiaként bánt vele. A királyi udvarban sok mindent megtanult Fa Ngum és, amikor betöltötte a tizenhatodik évét, a király az egyik lányát nőül adta hozzá. Kalandos évek után az apósától kapott sereggel hazatért, hogy nagyapjától megszerezze a trónt, - és vele Luang Prabangot is. Birodalmát - kihasználva a határos ország gyenge voltát, - tetemesen megnövelte. Még vietnami területet is meghódított. Ekkor egyezmény jött létre a két ország között az új határ megállapítására. Ebből tudjuk, hogy a lao ház már ekkor is más volt, mint a vietnami. Az egyezmény szerint ugyanis a lábakon, cölöpökön álló házak Laoszhoz tartoznak; amely területen a lakások közvetlenül a földre épültek, az, vietnaminak számít. Érdekes az is, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonítottak a vízfolyásoknak; a határt hegyvidéken úgy jelölték ki, hogy az a vízválasztóval egyezzék meg. A gerinceken megállapították, merre fut a lefolyó víz és a Laosz felé igyekvő patakok folyók vízgyűjtője Fa Ngum birodalmához került. Északra pedig a Fekete-folyó lett a határ - mélyen a mai Vietnam területén. Fa Ngum katonái egy várost ostromoltak, de nem jutottak semmire, mert a települést igen sűrű bambuszbozót övezte, és ez áthatolhatatlannak bizonyult. A király ezért visszarendelte katonái nagy részét, és három vezérének parancsot adott: készíttessenek ezüst és arany nyílvesszőket, és három napon át ezekkel lövette a bozótot, majd mindenki elvonult a város alól. Amikor a város lakói látták, hogy vége az ostromnak, előjöttek és a bozótban heverő ezüst-arany nyilak után kutatva, kivágták azt. Így maguk fosztották meg városukat természetes védelmétől. Fa Ngum csak arra várt, hogy elfogyjon a bozót - és könnyedén bevette a várost. Aki már volt bambuszerdő sűrűjében, az nem vonja kétségbe a történetet - legalábbis, ami a bozót áthatolhatatlanságát illeti. Fa Ngum hadserege 48 000 emberből állott, és 500 harci elefántja volt. Más forrás szerint 600 000 katonája volt, ami bizonyára túlzás. Bár ha igaz, hogy 1000 tehenet, 2000 bivalyt és 10 elefántot ettek meg egy győzelmi ünnepen.
Ami a Pra Bang későbbi történetét illeti: 1828-ban a Vientiánt elfoglaló thai csapatok Bangkokba vitték és onnan csak 1867-ben került vissza Laoszba. Egy alkalommal hajón akarták Luang Prabangba szállítani, de a hajó a Mekong sellőin felborult. A hajósok megmenekültek, mi több, kiemelték a folyóból a szobrot is. Félelmükben, hogy elvész, nem Luang Prabangba vitték, hanem Vientiánba.
Luang Prabang sok mindenről nevezetes (fekvése, ősi volta, pompás pagodái, királyi palotamúzeuma, az ország legszebb panorámájú szállója, a leggazdagabb újévi ünnepségek Pu Njö, Nja Njö és a Szörny táncával, de hírét a világba, talán semmi más nem vitte úgy szét, mint a híres lao dobok, vagy esődobok. Ezek a régészeket, művészeket történészeket, néprajzosokat, műkereskedőket, gazdag gyűjtőket, nincstelen boncokat és az őserdő szélén lakó nemzetiségeket egyaránt foglalkoztatják; mindenkit a maga módján.
Luang Prabang környékén még máig is kerülnek elő példányok, - állítólag az ismertek nagyobb része erről a helyről való, de a dobok (bár itt lao dobnak hívják) előfordulnak Thaiföldön, Burmában és Dél-Kínában meg Vietnamban is, - vagyis nem köthetők a laókhoz, sokkal inkább a nemzetiségekkel hozhatók kapcsolatba. Külföldi szerzők néha ká vagy kha doboknak hívják őket, - egy nemzetiségről elnevezve, mely nagy területen él, és nemigen ismer országhatárokat.
Egy kis kerek asztalkát formáznak a dobok, amelyeknek azonban nem lábuk van, hanem előbb elszűkülő, majd kúposan kiszélesedő henger a testük. Az asztallapra emlékeztető lap a dob lényege: a membrán, - tehát az a lemez, amelyet megszólaltatásakor megütnek. A membrán szélén egymástól egyenlő távolságban négy bronzbéka ült; kétségtelenül a víz az eső hírnökei. A hengeres test oldalán (amely mintegy az asztal lábát képezi, és tulajdonképpen rezonátor) átellenesen két-két fül volt, talán, hogy ennél fogva lehessen felfüggeszteni a dobot, mert a földön állva természetesen nem lehet igazán zengő a hangja, ha megszólaltatják. A felületük pedig szinte bársonyos simaságú, - hála a sajátos bronzöntési módszernek, melyet "viaszveszejtéses" eljárásnak szokás nevezni. Ennek lényege, hogy agyag- "mag"-on méhviaszból mintázzák meg a dob testét és annak felületét, majd a viaszt újabb agyagréteggel borítják. Miután az agyag kiszáradt, óvatosan hevítik, és így a viasz megolvadván, kicsorog belőle. Ezután már "csak" a megolvasztott bronzot kell a viasz helyére önteni, és kihűlése után kész a dob. Az eljárásnak legfőbb előnye, hogy a teljes dob (membrán, békák, rezonátortest a fülekkel, díszekkel) egyetlen egészet alkot: nincs rajta forrasztás, hegesztés, szegecselés, ami rontaná a hangját is. Az se lényegtelen szempont, hogy a viasz igen finom mintázást tesz lehetővé, mert remekül formálható. Az ismétlődő motívumokat - madáralakokat, halakat, "rizsszemeket" stb. - pedig úgynevezett pecsételővel lehet mintázni; fából, esetleg cseréppé égetett agyagból, (talán bronzból a gyerekek gumibélyegző játékához hasonló, tehát nem betűkből, hanem ábrákból) álló pecsételőket készítenek. Ezeket azután szépen sorban újra meg újra belenyomják a lágy viaszba, pontosan ismétlődő figurákat kapva.
A bronzdobok becse olyan nagy volt, hogy általában elásva tartották, mint a nemesfém vagyont és csak szükség esetén vették elő. A laoszi királyok kitüntetésként rézlemezből domborított kis esődob "modelleket" adtak külföldi diplomatáknak.
Esőhívó dobok, - tehát a varázsló kellékei voltak. Ez következik mennydörgésszerű hangjukból is! De szerepük volt a halotti szertartások során is, - így tudják más szerzők. Háború idején harci riadót zengtek. Egyszer a hegylakók úgy űzték el a közelgő ellenséget, hogy összes dobjaikat (állítólag minden családnak volt legalább egy) vízesés lezúduló víztömege alá rakták; az ellenség hallván a hatalmas zengést, megfutott azt hívén, hogy óriási sereg rejtőzik az erdőben.
A legrégibbi dobok az "egybékások"; ezek korát hétszáz évre becsülik. A legfiatalabbak a "hárombékások" (négyszer három egymás hátán; ilyen is van mégpedig talán ez a leggyakoribb) - de ezek is mintegy ötszáz évesek. Amelyről egy béka hiányzik, az azért lehet, mert a dobokat régebben a hegylakók a nagycsalád fejének halálakor vele temették. Minthogy azonban a dob nagyon nagy érték, később csak jelképesen tették a sírba (a hegyi törzsek nem égetik el halottaikat), mégpedig úgy, hogy egy békát letörtek és azt adták a halottal.
Vannak ügyes iparosok, akik eredeti dob után készítenek öntvényt, hogy gazdag turistáknak eladják. A kérdés, hogy miként lehet a frissen öntött és ezért ragyogóan fényes bronzot, mint régiséget eladni: néhány hétre termeszbolyba kell ásni, és a rovarok savas váladéka tökéletes "évszázados" patinát ad.
10-15 évvel ezelőtt a dobok állítólag még viszonylag nagy számban fordultak elő Luang Prabang környékén. Egy francia katonatiszt úgymond 200 dobot gyűjtött hosszú gyarmati szolgálata alatt. Közöttük ezüstdobok is voltak, - ezek másolatok lehettek talán. A Luang Praban-i palotamúzeumban őrzik a királyok gyűjteményét, mintegy 230 darabot.
A némely dobon látható korróziós nyomok (rozsdásodás) is utalnak arra, hogy földből kerülhettek elő, - de hiszen elásva őrizték is némelyiket. Egy dobról, - amelyet még részletesen megismerünk később, - azt mondták a boncok, akik őrzik, hogy mintegy 4 méter mélyen feküdt a földben.
Csak az út túloldalára kellett átmennünk, hogy felkeressük a király magánszentélyét a Wat Páhuá-t. A király mindennap idejárt imádkozni. XVIII. századi eredeti freskóiról híres.
A város szívében emelkedik a Phu Si mészkőszirtje, melynek tetején a That Csom Szi ereklyetartó obeliszkben őrzik Buddha lábnyomát. 328 lépcsőfokot kell a látvány érdekében megmászni, de mindenképpen megéri a fáradtságot, mert gyönyörű kilátás nyílik a városra és a folyóra. Útközben két kolostornál is megpihenhetünk a Wat Paa Phai és Wat Pha Huaknál, melyet egyesítettek s ma már a Wat Pha Phutthabaat nevet viseli. A kolostorok előtt fiatal szerzetesek dolgoztak szorgalmasan. A domb tövében virágárusok, a mi büdöskénkhez hasonló virágot kínálnak az imához; a hivők az oltár elé helyezik a sárga csokrokat. Árulnak még csöpp, bambuszból font kalitkákban pintyméretű, barna színű kismadarakat. Ha veszünk egy madarat, és a domb tetején szabadon engedjük, az jó szerencsét hoz, jó karmához segít. Azt nem tudni, hogy a szerencsétlen kismadarak befogása, illetve fogságban tartása mennyire jó vagy éppen rossz karma.
Wat Pha Khe-t, más néven a hollandok pagodáját a XVII. sz-ban építette Szurijawongsza az Európában is híres uralkodó, akihez messze tájakról érkeztek követek. 1641-ben (más források szerint 1658-ban) egy holland utazó érkezett, hogy kereskedelmi lehetőségek felől tájékozódjék. A neve: Gerrit van Wusthoff.
A hollandoknak ekkor már kereskedelmi központjai vannak Vietnamban (Tonkinban és Annamban) meg Kambodzsában. A szervező: a Holland Kelet-indiai Társaság.
A többtagú csoport - élén van Wusthoff - a Mekongon viszonylag kis hajóval hatolt fölfelé. A vízesések, zúgók nem kevés gondot, fáradságot jelentettek az utazóknak.
Vientiánba a tizenkettedik hónapban érkeztek, amikor a király a That Luanghoz vonul. A csoport néhány tagja még az áprilisban lezajló laoszi újévi ünnepségeken is részt vett. Naplóik fennmaradtak és így útjuk minden részlete ismert. Mégis Luang Prabangban találhatók a holland látogatás legérdekesebb és legsajátosabb dokumentumai: Két pompásan faragott és aranyfüsttel borított fatábla, a Wat Pa Khe ajtói. A pagodát egyébként a Hollandok templomának is nevezik, persze csak a külföldiek. A táblák pálmafák előtt ábrázolnak két holland férfit - jellegzetes köcsögkalappal és a félreismerhetetlen, vékony szárú pipával. Ugyanennek a pagodának másik két ajtószárnya az ugyanakkor Laoszban járt portugálokat ábrázolja; Giovanni Filippo de Marini írta meg történetüket. Vannak, akik úgy tudják: velenceiek néznek ránk a domborművekről. A teljességhez tartozik, hogy mindkét csoport csak Vientiánig utazott - nem jutottak el Luang Prabangig. Az is igaz, hogy maga a pagoda 1853-ban épült, tehát kétszáz évvel az események után.
Közlekedés
A várost a 13-as út köti össze Vientianéval és Vang Vienggel, illetve az 1-es számú út Muang Xay-jal. A Luang Prabang Nemzetközi Repülőtérről induló járatok több belföldi várossal és Kambodzsával, Thaifölddel és Vietnammal kötik össze. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
